Visszaverődések viharában - paprikás poszt

Nem csak csalódást okozott, de mérhetetlenül fel is dühített ez a könyv, ami egész egyszerűen szólva valami kriminálisan szar. 

Hogyan lehet mindent, de tényleg mindent elrontani egy fantasy könyvsorozatban, a történetet és a karaktereket tekintve egyaránt - sőt az egész szellemiséget nézve is?... Christelle Dabos mintha valami hallucinatív drogot fogyasztva próbálta volna elvarrni (?) a szálakat, de néhányról időközben meg is feledkezett, és kitekert, random zagyvaságokat halmozott egymásra ahogy haladt előre ez a kurva hosszú könyv. 

Egy olyan sztori, amiben érdekes képességek, egy széthullott, régi istenségekkel teli világ, egy non-konvencionális, ámde alakuló szerelmi szál, és ami még jobb, mindenféle udvari intrika-szerű dolog, és bűntettek is szerepet kaptak eddig, egy értelmetlen katyvasszá válik, amiben annyira túlmisztifikált lesz minden, hogy nem csak követhetetlen, de értelmetlen és élvezhetetlen is. Kínszenvedés az egész, bár az elején még reménykedtem, és kíváncsi voltam, és bíztam az értelmes történésekben, a nagy és fontos revelációkban, tudjátok, amiktől hirtelen a helyére kerül minden, és az olvasó kikerekedett szemmel, elfehéredő ujjpercekkel szorongatja a könyvet az utolsó oldalakon... 

Az utolsó 300 (!) oldalon úgy húztam magam végig, mint a golyóütötte sebtől vergődő katona, erőnek erejével, de MINEK? 

Semmit nem vagyok hajlandó kézbevenni ettől a nőtől többet... 

Karaktereket, helyzeteket hagyott parlagon, egy remekül felépített világot és képességeket kihasználatlanul, csupa idióta és már-már beteges jelenetet teremtett helyette a nagy titokzatosság és rejtély jegyében, ami mindenre jó volt, csak arra nem, hogy érdeklődést tudjon fenntartani. Egy szemétdombot csinált az egyébként rendkívül izgalmas, szilánkokra szakadt világból, és összevissza ráncigált mindenkit benne, mert visszaverődések! átfordulás! kikristályosodás! a Másik! vezeklés! visszhang! ... ??? Mint egy kib*szott szekta gyűlése, ezekkel a kifordított, hallucinatív képekkel, érthetetlen eszmékkel, őrült mantrákkal, ahonnan csak szabadulni akarsz, mert ekkora értelmetlenség a világon nincs - egyiken se... Helyenként úgy éreztem széttépem az egészet, és kihajítom az ablakon. 

Teljesen következetlen is az egész, és amikor azt hinnéd egy pillanatra, hogy á, majd most mindjárt átlátod a nagy egészet, kiderül, hogy nem, és még nehezebben követhetővé válik... Nincs benne igazi izgalom és feszültség sem, nincs benne normálisnak mondható megoldandó feladat, csak az abnormalitás és őrület szakadékába zuhanunk bele...  "Ki vagyok én?" A kőpapagáj - igen, nem beszélek félre -, ismételhetett rigmusa nyomán lassan én is megőrültem. Ilyen lehet egy paranoid skizofrén fejében lenni talán? Vagy valakiében, ahol igazán nagy baj van, és kényszerzubbonyt igényel szegényke. Miss Dabos, egyik kezecske, másik kezecske, jóóó, és szépen megkötjük hátul... Ne ficeregjen! ... -.- Abszolút az jön le, hogy a szerző egyszerűen nem komplett. 

Azok az érdekes karakterek, akiket most, a Bábel emlékezete mint átvezető kötet után (?) - ahonnan szintúgy eléggé hiányoztak - ki lehetett volna bontani, és értelmet adni annak, hogy végülis itt voltak velünk a könyvben, mintha elfelejtődtek volna... És nem csak a minor karakterek, hanem a fontos mellékszereplők, de még a főszereplők is olyan súlytalanná, lényegtelenné válnak a misztikusan ködös Isten-eposz mögött, hogy igazából le se szarod már a végén, hogy a fele meg is hal (?) vagy beragad valami lét és nem-lét közti határmezsgyére... 

Archibald, Róka, Gäelle, Roseline néni, Octavio, Secunda, de még Berenilde, Victoire és könyörgöm THORN is annyira haloványak, elfeledettek, alulreprezentáltak egész végig, hogy fájdalom. Miért felejtette el a többi karaktert, miért kellett erre a fostalicska Másik és Isten szálra fókuszálni az egész kötetet? Ophelie-vel pedig, ami azt illeti, egyre nehezebb azonosulni, annyira elvonttá, furcsává, távolivá válik... Ezen kívül meg még unalmas is, csak hogy semmi se legyen jó. 

Ami pedig Eulalie Itschen és a Másik kilétét illeti, olyan volt, minta Dabos a végén találta volna ki, hogy jaj, hát hogy is legyen ez az alteregeózás, kit helyettesítsünk be hova, hol egy random.org oldal, mert én nem tudom igazából mi az eget írtam már itt össze... Nincsenek rávezető nyomok, nem érzed úgy, hogy részese lehetsz a rejtély felgöngyölítésének, te mint olvasó, igazából KI VAGY HAGYVA a könyv megfejtésének, megértésének élvezetéből. :D Deal with it, I guess. :D 

Victoire volt, akire leginkább kíváncsi voltam, ő és a képessége, és a veszélyes cliffhanger-kaland, amibe keveredik, bődületesen izgalmas terep lett volna, és teljesen kiaknázatlanul maradt... Teljesen! Tulajdonképpen azt se tudtuk meg, mi is történt ott pontosan Árkádián, és hogy a viharba jöttek el onnan? Végülis miért is lenne ez fontos ugye, a legrejtélyesebb szilánk, a legrejtélyesebb képesség, és a legérdekfesztőbb (mellék)alak, Victoire sorsa? Hagyjuk a pitlibe, itt van helyette még plusz 350 oldal Ophelie monológ, és torz történés. Ó, és legyen még sótlan és humortalan is, ha már... 

Ezt a mémet mintha a férjemről mintázták volna, aki teljesen pontosan tudja produkálni ezt az  arckifejezést. :D ♥

Thornra visszatérve, rendkívül izgalmas lett volna őt tovább bontogatni, hámozni, többet megtudni az érzéseiről holmi elejtett félszavaknál. És nem csak a személyiségéről, de könyörgöm, motivációk, ambiciók?! Valami? Egy szellemalakként asszisztálja végig a könyvet, és még a remek lábszerkezete is egyszercsak szétesik... A felesleges nehezítések, amik ellehetetlenítik a szereplőket, megintcsak nem maradhattak el. Ide tartozik Ophelie megfosztása az ujjaitól is... Édes Istenem... Mennyi beteges és felesleges kínzatás... Egy lázálomban több a kohézió, mint ebben a regényben...